Szállj velem a mesék szárnyán!

A mesemondás ősi, mágikus jelenség. A világ minden táján mesélnek egymásnak az emberek és kivétel nélkül minden élethelyzetre létezik egy mese. Hiszen nincs olyan életesemény ami egyszer régen egy másik emberrel már meg ne történt volna.

A mese szerepe a mindennapok tudásanyagának átadásában (és az oktatásban is egyaránt) óriási. A mesék komplex tudásanyagot foglalnak magukban, ami nélkülözhetetlen a gyermekek számára az egészséges mentális fejlődéshez. A mese több az információk tételes átadásánál, mélyebbre hat: érzelmeket, választható utakat, felhasználható eszközöket és rejtett  összefüggéseket  is kínál. A mesében egy egység születik meg, melyet jókor befogadva (megfelelő korban és élethelyzetben) többet ad egy tanácsnál vagy egy tanításnál. A mese érzelmi- és tudásanyaga - akár egy kis virág magja-, gyermekünk lelkébe ültetve fejlődik, növekszik, ami ő saját kis életének megfelelően fejlődhet és válhat útmutatóvá, támasszá, egy helyzet előremozdítójává.

 

Hogyan meséljünk jól?

Láthattunk már olyan gyermeket, aki a mese hallgatásával teljesen átszellemül. Ennek az állapotnak az elérésére kell törekednünk ahhoz, hogy a gyerek ne információkra figyeljen a meséből, ne bal agyféltekéjét tornáztassa, hanem mélyebb, tudatalattijához szóljon a mese, annak tudásanyaga.

De hogyan is érhetünk el ezt?

Nem elég rászólnunk a gyerekre, ahogy a szabályaink kívánják: „Ülj már nyugodtan! vagy Figyelj már rám!”, hiszen előfordulhat, hogy már rég koncentrált figyelemmel hallgat minket, eljutnak hozzá a mese hívóingerei, de tudatalattija erősen tiltakozik az tudás befogadása ellen.

A mesemondás rituális jelleget kell teremtenünk, olyan hangulatot, mai a gyermeket belesegíti a mese világába.

Nagyon fontos továbbá a mesemondó jelenléte mesélés közben. Ha jól akarunk mesélni, nem olvashatunk könyvből, kötött szöveggel, iskolában tanult hangsúlyozásunkkal. A mesélőnek jelen kell lennie a mesében, vele és benne kell élnie. Képesnek kell lennie teljességgel átadni a szereplők érzelmeit.

 

Miért is meséljünk a gyerekeinek?

A mese megfrissíti nem csak a gyerekek, de a felnőttek lelkét is. Ilyenkor mindent könnyebbnek érzünk, bizakodóvá válunk, reménnyel telítődünk el, a kellemetlen, negatív visszatartó gondolatok oldódnak, a miattuk jelenlévő feszültség és szorongás fellazul. Életerőt nyerünk.

A mese mankónyújtásra törekszik. Részleges azonosulást enged a szereplőkkel, így a gyerek szárnyaló fantáziáján keresztül megélheti, kiélheti az olyan helyzeteket, melyeket a való életben nem áll módjában. Mindemellett kényelmes távolságot tarthat önmaga és a szereplő között, melyből a jelen levő feladatot, konfliktust könnyebb meglátni, rá reflektálni, megoldási módot keresni vagy választ kapni.

Az egyes szereplők modellfunkciót tölthetnek be, próbacselekvésre adnak teret: a mese hallgatója reális kockázat nélkül élheti át a megoldási kísérleteket. Belebújhat a boszorka és a sárkány bőrébe éppúgy, mint a jóságos tündér keresztanyáéba, és teheti ezt úgy, hogy a mese közben átélt szerepekért nem kell felelősséget vállalnia.

A mese a gyerekek nyelvén arra taníthat meg minket, hogy hogyan váljunk a legkisebb fiúból vagy leányból  királlyá vagy királynővé.

Minden mese arról szól, hogy bármilyen rossz, kilátástalan helyzet jóra fordítható.Minden mese a rend állapotával kezdődik: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegényember és annak annyi gyermeke, mint rostán a lik. Nagyon szerette a gyermekeit, Azok is szerették apjukat.” Ez az egyensúly azonban csak néhány mondat erejéig áll fenn, majd rögtön történik valami, amitől az addig stabil rendszer felborul: „Történt egyszer azonban, hogy a szegény ember nem tudott enni adni a gyermekeinek, így elküldte egyeik fiát szerencsét próbálni.” Ekkor főhősünk vándorútra indul, de ahogyan az az lenni szokott akadályok kerülnek elébe: a legtöbb általunk ismert magyar népmesében egy sűrű, sötét erdőbe ér. A hősnek ki kell találnia, mit is akar valójában elérni, mi a célja, s ha ezt megtalálta, akkor keresztül tudja magát verekedni az erdőn.(Lásd: A szárnyas farkas című magyar népmese) A hős bejár egy utat, melynek során szert tesz olyan képességekre, eszközökre, segítőkre, melyek az út elején még nem álltak a rendelkezésére. Ezeket „vándortarisznyájába pakolja” majd útja végén helyreállítja az elvesztett egyensúlyt egy, az előzőnél magasabb szinten. Vagyis a mesék arra tanítanak minket, hogy az ember bármely pillanata során több lehet annál, ami éppen most. Kimozdítanak abból a kényelmes vagy éppen kényelmetlen helyzetünkből amiben élünk.

 

Nekünk, szülőknek, feladatunk, hogy gyermekünk lelkét építsük, ápoljuk, szeretetteljes kapcsolatot alakítsunk ki velük, hogy erre később ők is képessé váljanak. Mi lehetne erre alkalmasabb, mint egy mese?

Tags: