Ez lehet sátor, bunker, bármi, ami pont akkora, hogy gyermekünk, és még a testvér, vagy a legjobb barát elfér benne.
A saját gyerekszoba is személyes territóriumukat jelöli ki csemeténknek, de annak „védettsége” nem azonos a bunkiéval.
A saját bunkert a gyerkőc alakítja, rendezi – saját kedvére.
Ez a hely varázslatos, hiszen egyik percről a másikra olvasókuckóból akár kacsalábon forgó palotává is válhat, ahol minden és bármi megtörténhet.
Szerintem nincsen is olyan felnőtt, aki ne épített volna gyermekkorában kuckót. Varázslatos érzés beköltözni a kisasztal alá, falait kartondobozokból, takaróból aprólékos figyelemmel megépíteni. Bent pedig minden megvolt, amire csak vágyhat az ember gyermeke: kártyák, társasjátékok, puha párnák na és némi elemózsia… 🙂
A bunkinak varázsa van. Erősíti a barátokkal ,tesókkal való összetartozást (és a persze a felnőttektől való elkülönülést, mert ők ehhez természetesen egyáltalán „nem értenek”). Nagyon jó saját titkos terepet teremteni. Itt könnyebben találunk közös témát, magunkról is többet merünk elárulni. Az is lehet, hogy gyermekünk ebben a „burokban” fogja elmesélni nekünk örömét, bánatát.
A gyerekekben nagyon korán kialakul az az érzék, ami a szociális távolságtartásért felelős. Kizárólag ahhoz bújunk oda, akit szeretünk, aki fontos nekünk, aki mellett biztonságban érezzük magunkat. Bunkert sem építünk AKÁRKIVEL! Csakis olyasvalakivel, akivel jó együtt lenni, akit beengedünk a személyes szféránkba.