Ha a saját gyermekünkről van szó, könnyedén alárendeljük magunkat csemeténk akár minden igényének. De vajon elérjük-e ezzel célunkat, a lehető legjobban szolgájuk-e ezzel fejlődésüket? Egyre gyakrabban hallható az a felismerés, hogy az elég jó szülő jobb, mint a tökéletes. De mit is jelent elég jó szülőnek lenni?
Sokféle elméletet fogalmaztak már meg neves kutatók a gyermekneveléssel kapcsolatban. Nem csoda, ha a gyakran egymásnak ellentmondó tanácsok elbizonytalanítják a szülőket. A tökéletes szülő próbál alapos lenni, minden „előírásnak” megfelelni, így egyre inkább rászorul a sokszor maximalista előírásokra és elméletekre. Ennek eredményeképpen egyre inkább feledésbe merül a legfontosabb dolog: a szülői gondoskodás ösztönös volta, a gyermekünkre való tényleges lelki ráhangolódás, ami lehetővé tenné azt, hogy gyermekünk biztonságban, szeretve érezze magát.
Winnicott szerint, ha az anya természetes önbizalmára támaszkodik és saját megérzéseire hallgat, biztosan jó gondozó válik belőle. Ez az anyai elköteleződés mindenki számára adott: nem függ az anya értelmi képességeitől, szakirodalomban való jártasságától; kizárólagos záloga a gyermekére való ráhangolódás.
A várandós nő és gyermeke már a terhesség ideje alatt megkezdi az ismerkedést egymással.
Az ismerkedés tovább folytatódik a baba születését követően is: az anya egyre jobban ráhangolódik a baba igényeire, s ráérez, hogyan tudja kielégíteni a kicsi szükségleteit. Mindeközben érzelmi kapcsolatuk is megerősödik: az anya arcjátékával tükrözi a gyermek hangulatait, s hamar elindul egyfajta kölcsönös tükörjáték. Természetes tehát, hogy egy anya mindenki másnál jobban tudja, mire van szüksége saját gyermekének. Ha bízik saját megérzéseiben, ennek megfelelően cselekszik, egyre nagyobb lesz az összhang kettejük között, ezáltal egyre nagyobb és nagyobb lesz a törődés öröme is.
De mitől lehet „elég jó” a szülő ?
Az elég jó anya érzékeli tehát saját gyermeke igényeit, és ahhoz alkalmazkodva pont annyit és akkor ad, amennyire és amikor a gyermekének szüksége van. Ez nem azt jelenti azonban, hogy teljesíti a csemetéje kéréseit, óhajait, még mielőtt azok a szükségletek megszülethetnének! Az elég jó anya azt is pontosan érzi, hogy van egy elviselhető mértékű feszültség, ami a gyermeke fejlődésének szempontjából kimondottan hasznos lehet. Kiemelten fontos, hogy gyermekünk egyszerre érezze azt, hogy vigyáznak rá és azt, hogy ő is képes tenni saját magáért!
A gyerekeknek fontos, hogy megéljék a saját erőfeszítésüknek sikerét. Hogy megtapasztalják, ők maguk is képesek megszerezni az elgurult kisautót: mert mennyivel megnyugtatóbb és biztonságot adóbb érzés azt tudni, hogy én magam is képes vagyok elkúszni a kisautómért, nem kell megvárnom, amíg valaki más odaadja nekem.
Mindezidáig azonban csak a gyerek szükségleteiről beszéltünk, a szülőkéről nem. Pedig ahhoz, hogy szülő rá tudjon hangolódni a gyermekére, nagyon fontos, hogy ő saját magával is egyensúlyban legyen. Tudja és vállalja: hogyha például mindkettejüknek az a jobb, ha nyugodtan megihatja a konyhában a reggeli kávéját, s a baba megtanulja áthidalni ezt az ötperces egyedüllétet. (Természetesen csakis akkor, ha a kicsi már képes erre.)
Később, ahogy a gyermekünk felnövekszik, ez a hozzáállás biztosítja: ne váljunk sem túlféltő, sem elhanyagoló szülővé. Az elég jó szülő tehát egyszerre biztosítja szabadságot és biztonságot saját gyermeke számára.